VUCA x COVID = Fedezd fel önmagad

Nemrég Jávorszky Kati készített velem egy interjút a coaching szakdolgozatához. A VUCA világ témáját kutatta, ezen belül pedig, hogy milyen témákat hoz ez elő, és milyen coaching eszközök segíthetik a vezetőket ilyen körülmények között.

Az alábbiakban közlök ebből kiterjedt részleteket, amik kiemelik mit gondolok az elmúlt időszakról, mi foglalkoztat engem és azokat a vezetőket akikkel dolgozom leginkább. Vigyázat, nagyon hosszú olvasmány!

Dióhéjban, a lényeg az önismeret, ha az érdekel röviden mit gondolok erről, ugorj a legvégére!

Jávorszky Katalin: A téma a VUCA. Ez a megváltozott, felgyorsult, bizonytalan és komplex világra utal, amiben a jelenkor vezetőjének helyt kell állnia. Ezt vizsgálom alapvetően abban a felépítésben, mik azok a tipikus témák, amikkel vezetői coachingban találkozol és ebből mik azok a legszembetűnőbb kompetenciák, amikre szerinted a vezetőknek szüksége lenne ahhoz, hogy ebben a világban könnyebben boldoguljanak. Az is érdekelne, hogy Téged, mint coach, ez hogy változtatott meg, ha megváltoztatott, vagy kellett-e új kompetenciát, skillt felszedned (pl. úgy érzed-e, hogy jobban meg kell tartanod az ügyfelet). Aztán pedig az jönne, hogy szerinted az önismeret mennyire fontos? Illetve Te a coaching folyamatod során adsz-e át olyan tudást, módszereket, amiket ők magukban tudnak alkalmazni? Nagyjából ez a vezérfonal. Az első kérdés az lenne, hogy Te milyen tipikus témákkal találkozol?

Dömötör Márk: Én most kevesebbet dolgozom egyéni coaching-ban, de nagyon sok csoportos coaching-ot csinálok. Ha az a kérdés, hogy milyen tipikus témák vannak, akkor én azt gondolom, hogy a járvány előtt klasszikus vezetői dilemmák voltak inkább. Sokszor jött vissza hozzám például, hogy hogyan tudok jól kapcsolódni másokhoz (pl. nem találom a szavakat, nem értek vele szót, nem tudom, hogy jelezzek vissza, nem tudom, hogy motiváljam). Ez volt az egyik, a másik pedig a saját energiájukkal kapcsolatos volt (pl. én mit akarok az élettől, merre van az én utam, honnan nyerem a motivációmat). Ezek a kérdések voltak, amik feszegetően megjelentek.

J.K.: Azt mondtad, hogy ez a vírus előtt volt így. Látsz egy változást a vírus miatt?

D.M.: A vírus első szakaszában ezek fölhangosodtak. A hagyományos, még valamennyire működő kommunikációs csatornák teljesen átalakultak, tehát áthelyeződtek a kommunikációs platformok a személyes térből a virtuális térbe. Ez nagyon sok mindenkinek nehéz volt, ezzel sok vezető küzdött (pl. nem tudom, hogy érjem el a kollégát, szétesik a csapat, hogy hozzam össze őket, mindenki le van terhelve, stb.) Nagyon érdekes hatáskeresés indult el, de az alapvető motívumok nagyon hasonlók voltak. A saját életükben is felnagyítódott, amit eddig úgy ahogy kezeltek.

Az otthoni határtartás lett egy kulcstéma: ha egy térben csinálok mindent, akkor hogy lehet mégis elkülöníteni a napomat munkára, magánéletre, feltöltődésre, baráti kapcsolatokra. Nagyon sok ilyen határkérdéssel lett hirtelen munka, abban kerestük az utat. Úgy tűntek, hogy ezek kardinális kérdések kb. nyárig, aztán nyáron mindenki vett egy nagy levegőt. Ott egyedi dolgok voltak.

Aztán ahogy mentünk bele az őszbe, mindent áthat, minden téma mögött van egy tehetetlenség-érzet, mint kardinális téma. Azt gondolom, hogy ennek a csírái megjelentek már a vírus előtt, de sose ilyen nagy hatással, ilyen közelről. Azzal sokan küzdöttek, hogy fióknak dolgoznak, mert mire elérnek valahova, már tök mást várnak tőlük. Ez egy valós küzdelem volt, viszont ma azt mondják, hogy annyi stabilitás sincs már, hogy ez probléma legyen. Az a tehetetlenség a probléma, hogy teljesen nem tudják, hogy mi jön.

Nagyon mély egzisztenciális kérdések jönnek fel. Ennyire mélyen ritkán vizsgálják meg a világgal való viszonyt. A COVID viszont rárúgta az ajtót erre a mély egzisztenciális szintre, amit a VUCA általában csupán birizgál.

J.K.: Mondod a tehetetlenséget, és erre mondod azt, hogy megjelenik ez a munka, magánélet szintjén is?

D.M.: Frusztrációk szintjén jelenik meg. Olyan feszültségben jelenik meg, amit mindenki a habitusától és a helyzettől függően tud lejátszani. Az van szerintem mögötte, hogy nehéz felelősségteljesen vállalni bármit, mert nem tudod, mi lesz, viszont szeretnél is tenni valami.

J.K.: Demotiváltakká válnak? Az jó szó?

D.M.: Elfáradnak, a belefáradás van emögött. Próbálkozik, próbálkozik, teszi bele az energiát, mert fontos neki. Nagyon sok vezető maximalista, és most nem kapnak erre visszacsatolást. Csinálja, csinálja, aztán törlés. Ez a fajta fáradtság lett egy nagyon fontos jelenség és téma. Így vagy úgy, de a felelősséggel való viszony ilyenkor a munka középpontja: van aki a felelősséget tolja át és van, aki nem tolja át a felelősséget, de úgy éli meg, hogy nincs ereje beleállni most már ebbe, vagy még pakolja magára de nem kér segítséget.

J.K.: Lehet, hogy pont azért, amit mondasz. Az első típus nem vállalja a felelősséget, a második pedig igen, de az annyira sok, hogy túl sok…

D.M.: Igen, abszolút. Amúgy is könnyű elmagányosodni vezetőként, ez egyébként is fontos téma, de a bizonytalanság közel húzásával még jobban bezárul körülötte ez az egész.

Szerintem ebben ez a fontos téma: hogyan tudom a terheimet megosztani? Van egy csomó tabu ezzel kapcsolatban. Mi van, ha jelzem a felettesemnek, hogy már nagyon sok rajtam a felelősség, és nem tudom kezelni? Akkor inkompetensnek fog tartani? Vagy ha ugyanezt mondom a beosztottjaimnak, akkor ők is inkompetensnek fognak tartani, hogy nem tudok kezelni egy helyzetet? Ennek van egy nagyon erős tabuja, ezt tényleg több embernél is láttam. Az a felismerés hiányzik, hogy a kép a többiek nélkül nem teljes, és ez nehéz felismerés. Sokan maximalisták és az a domináns mintájuk, hogy erősnek kell maradni, akkor vagy szerethető, ha erős vagy. Inkább férfi ez, persze, de nőből is van ilyen. Ebből a pozícióból nehéz segítséget kérni.

J.K.: Gondolom ebből is ki tudnak gyorsabban égni? Vagy ezt mind a három típus csinálja?

D.M.: Könnyen ki lehet égetni magad, ha nem figyelsz. Az ide vezető fáradtságot én nagyon látom mostanában. Ha belegondolok a coachingokba és a tréningekbe, mindenhol megy el az energia. Nagy siker, ha arra az időre van intenzitás és közelség. 

J.K.: Mondtad a fáradtságot, a kommunikációs csatornák áthelyeződését, motivációs kérdéseket, kapcsolatépítés nehézségét. Ezeket mit látsz, kompetencia-szinten ezeknek a vezetőknek, akikkel dolgozol, mi segített?

D.M.: Szerintem a legtöbben akkor indulnak el egy változási úton, amikor magukhoz tudnak valahogy kapcsolódni. Az a kompetencia, hogy magamat érzékelem. Nem az önismeret, ez nem a tudati szint, csak annak a kompetenciája, hogy észre vegyem, hogy mi történik velem. Akár csak az, hogy fáj a hasam, görcsben van a talpam, zsibbad a kezem. Az ilyen testi érzékelés az egy olyan dolog, ami egy csomó mindenkinek nincs meg, és néha rákérdezek így vezetőknek, hogy észrevetted, hogy megváltozott a légzésed? És akkor veszi észre, hogy jah, veszek levegőt. És akkor tudunk azzal dolgozni. És akkor megkérdezed, hogy megváltozik valami, amit mond. És megkérded, hogy hol érzed a fáradtságot. És akkor megtudod, hogy ő időtlen idők óta nem gondolkozott azon, hogy hol jelentkezik ez a fáradtság. Ez a fajta testtudatosság kulcs kompetencia szerintem – COVID-tól függetlenül. Ez olyan jelzőrendszer, ami nagyon sok mindenkinek nincs kiépítve. 

J.K.: Ezt Gestalt-tól függetlenül is így gondolod?

D.M.: Nehezen tudok ettől függetlenedni. Pont ezért is indultam el a Gestalt felé, mert azt éreztem, hogy nagyon sok probléma fejmagasságban véget ér. És van sok probléma, amit nem tudsz fejben megoldani. Rá tudsz nézni, de ahhoz, hogy az életed részévé tegyed a változást, ahhoz valamit viselkedésben kell változtatni, nem elég ahhoz a fej, a belátás. Fontos rész, de nem feltétlenül elég. Nekem van erről saját tapasztalatom is.

Mikor vezető voltam saját magam is, többször ezen a cikluson. Nagyon sokáig, amikor már dübörgött a testem mindenféle jelzése, még akkor is azt mondtam fejből, hogy nekem fontos még ezt meg ezt megcsinálnom. Tudtam, hogy valami nem jó, de nem figyeltem oda a jelekre. Nekem is fontos lépés volt, hogy elkezdtem figyelni, hogy vagyok munka közben.

Azt gondolom, hogy a testi érzékelés olyan alapkompetencia, ami az energiamenedzsmentet teszi hozzáférhetővé. Egyszerűen észrevenni, hogy mikor és hogyan fáradsz el. Ez szerintem az, ami sok vezetőnek vírustól függetlenül nincs, pedig szerintem nagyon fontos.

Sokan nagyon jól tudnak teljesíteni egy rövid ideig: van egy felfutás, tök jól teljesítenek, sprinteket tolnak, de utána viszont semmi. A baj legtöbbször az, hogy túl nagy a különbség a teljesítmény teteje meg az alja között. Vezetőknél többször láttam, hogy a tetején nagyon jó lenni, mindenkinek, viszont amikor ő összezuhan, akkor a csapat is összeomlik. Mert arra szoktatta az embereket, hogy ő energizál. Nem az van, hogy együtt evezünk, kiegyenlítjük egymást, hanem az, hogy ő ott egyedül a vezérevezős. 

J.K.: Szerinted ez egy vezetőben nincs meg alapból, mégha demokratikusan vezet egy csapatot, főleg ha jó vezető, hogy felnéz rá egy csapat, és érzékeli az energiaszintjét? Nekem ez kicsit alap dolog volt mindig, hogy a vezető azért vezető.

D.M.: Ez szerintem attól függ, hogy mennyire tiszta a kommunikációs csatorna a vezető és a csapata között. Illetve valaki meg meri-e mutatni a vezetői sérülékenységét és sebezhetőségét, ami nem általános. Többen is nehezen vannak a hibázással, a saját hibáikkal megbékélve. Tök érdekes, mert legtöbbször ők is látják, hogy ez hiedelem. Amikor egyszer csak rákérdezel, hogy de amúgy történt veled már olyan, hogy hibáztál és a csapat elfordult tőled, vagy a saját vezetőd negatív visszajelzést adott? És akkor azt mondják, hogy nem. Tehát ez egy nagyon erős hiedelem.

Viszont ennek sem elég a belátása, szükség van arra a képességre, hogy ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülök, akkor észre vegyem, hogy benne vagyok és cselekedjek.

Nézzünk egy példát: fáradt vagy és legszívesebben segítséget kérnél, mondanád a csapatnak, hogy hadd tegyek rátok valamit. Viszont megjelenik valamiféle ellenállás, és nem teszel semmit.

Először elég azzal foglalkozni, hogy kiépítsd a reflektáló rendszered, felismerd, hogy mikor vagy ilyen helyzetben. Ez az alapkompetencia, és erre lehet jól építeni a feszültségmentesítést, frusztráció mentesítést. Ezen keresztül könnyű beépíteni a gyakorlatba az elakadásaimon való munkát, ami az igazi változást hozza.

Szóval a felismerés az első, de az nem elég, hogy na akkor mostmár tudom, úgyhogy biztos máshogy csinálom ezután. Tényleg máshogy is kell csinálni. Fontos az akaraterő meg a szándék, de azon túl mindig nagy próbatétel, amikor ezzel szembekerülnek a megszokott mintáim és a testi tüneteim. Ott a jön képbe a kitartás, feszültségmentesítés, és tényleg eldől, hogy van-e a pillanatban annyi energiád, hogy meg tudd lépni, amit kell.

J.K.: Ez a testtudatosság és az energiamenedzsment, és a sebezhetőség megmutatása. 

D.M.: Ha kompetenciaként kellene megfogalmaznom, akkor lehet, hogy végül ezt a kommunikációba sorolnám be. Nem is tudom, hány vezetőtől hallottam azt, hogy az ember így, az ember úgy. (Pl. ha az ember reggel fáradtan kel, akkor kicsekkol a munkában hamar.) Ez az általánosító beszéd távolít magamtól és másoktól is.

E/1-ben beszélni egy alap kompetencia, ugyanis itt kezdődik az, hogyan mutatom meg önmagamat, ki tudom-e fejezni azt, ami bennem van? Ehhez kell az, hogy magammal is kommunikáljak, és meg is tudjam ennek az eredményét fogalmazni.

Sokan nem tudják, hogy bizonyos helyzetekben mi okozza a feszültségüket, megmagyarázhatatlannak tűnik.

Sokat kell ásni, hogy rájöjjünk arra, hogy ő személyesen valamit nagyon értékesnek tart, és pont ennek az értékének kell ellent mennie. Nem látja, hogy egy értékütközés áll fenn, és ezért nem is tudja ezt feloldani.

Szóval szerintem ez egy kulcskompetencia, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy mik az értékeim, ehhez viszont szükséges kommunikálnom magammal.

Ha a világ változik körülöttünk, akkor fontos, hogy belül megvan-e ez a stabilitásunk, tudom-e, hogy mi alapján döntök. Sokszor a tények alapján, de sokszor a hitrendszerem, és az értékeim alapján. Ha ebben van egy tisztánlátásom, akkor ez nagyon sok terhet levesz rólam.

J.K.: Te mit gondolsz az önismeret fontosságáról? De ez igazából eléggé átjött az eddigiekből…

D.M.: Igen, szerintem válaszoltam erre. Ez őrületesen fontos. Minden ott kezdődik. Én azt szoktam mondani, hogy az önismeretnek igazából a lényege az, hogy ha tudjuk, hogy mi hogy működünk és hogy vagyunk interakcióban másokkal.

Ez azt a szabadságot adja meg, hogy tudunk dönteni, hogy így szeretnénk-e lenni vagy nem. És szerintem ez a szabadság nagyon értékes, és nagy biztonságot ad. Erre nagyon nagy szükségünk van. Kevésbé bizonytalan nem nagyon lesz a világ. Ezért érdemes ezen dolgozni.

Az önismeretben van egy befejezetlenség tudat, hogy rajtam múlik, hogy milyen vagyok és milyenné válok, és el tudom fogadni, hogy nem minden helyzetben reagálok jól.

Én már el tudom fogadni azt, hogy ha képviselek egy álláspontot, lesz aki azt mondja, hogy ez tök nagy hülyeség. Akkor ezt meg tudjuk beszélni, és a végén úgy állok fel, hogy lehet, hogy változtatok azon, hogy mit gondolok.

Ehhez az kell, hogy meglegyen ez a mindset, a belső stabilitás.